Nagyon örülök, hogy életemben feladatomul kaptam – és talán nem csak e nap alkalmából – a magyar kultúra megünneplését, de be kell hogy valljam, mikor elgondolkodtam mostani beszédemen és próbáltam formába önteni annak velejét, mit is ünneplünk ma, mi az a magyar kultúra, hasonló érzés fogott el, mint annak idején Szent Ágostont, aki az időről gondolkodván mondta: ha nem kérdezik tőlem tudom, de ha kérdezik, nem tudom. Az emlékek, gondolatok és érzések olyan áradata ragadott magával, hogy féltem, ha nem öntöm őket valamilyen határozott formába, elveszek ebben a gazdagságban és Önök előtt némának kényszerülök maradni, mint az a görög bölcs, aki tudván, hogy nem képes elmondani az igazságot, inkább meg sem szólalt egész életében. A teljesség legcsekélyebb ígérete nélkül bár, mégis megkísérlek néhány képet felvillantani Önöknek módszeresen, mint egy építész, aki saját házát készíti éppen.

És ebben az allegóriában egy ház a magyarok kultúrája, ami mindannyiunk közös otthona. Alapjai ezeréves földbe vannak ágyazva, amin Pollack Mihály, vagy épp Schulek Frigyes nemes egyszerűséget és csendes nagyságot sugalló oszlopfői tartják a tetőzetet, a belőle kikandikáló Kós Károly-i fiatornyokkal. A bejárat fölött felirat hirdeti: ember, ki itt belépsz, telj el minden reménnyel! És belül a szobák gazdagsága. A dolgozóban padlótól a mennyezetig könyvek tömkelege, egy egész Guttenberg-galaxis jónéhány állócsillaggal. Janus Pannonius, e Janus-arcú géniusz, ki latinul írt magyar verseket. Balassi és Zrínyi kardcsörgése hallszik, és a sarokban álló zongorából Liszt waltzereinek dallamára Csokonay dámái táncolnak. A nappaliban kerek asztal mellett Mikszáthék játsszák a tarokkot, Kosztolányi és Karinthy feketézik boldog-szomorúan, a sarokból pedig Ady „kúnfajta”, nagy fekete szemei villognak elő. Babonázva nézi a falakat, ahol Munkácsy és Feszty Árpád lovasai foglalják a hont szakadatlan, ahol Csontváry zarándokai táncolják körül a cédrust, megpihenni pedig Szinyei Majálisára járnak.

A gramofonból Erkel ujjong a cselszövő halálán, vagy Bartók vezényli a Kékszakállút. A rádióban egy beszélgetés szavai: amerikai riporter kérdezi Teller Edét, mondja miszter Teller, magukat magyarokat tényleg az ufók dobták le a földre? Teller pedig, ahogyan komoly tudóshoz illik komoly kérdéssel válaszol: ki árulta el magának, a Wigner? A tévékészülékben Szabó István Mephistója siratja Jancsó Szegénylegényeit.

Az ebédlőbe átlépve halasi magyar csipkével terített asztalon herendi porcelánvázában rákos-mezei virágok nyílnak. Az asztalon gőzöl a Jókai-bableves, ami után csibemájjal töltött, császárszalonnába göngyölt sertéshús dukál, tálaláskor tejszínes-szegedi paprikás, gombamártással leöntve és makói rántott vereshagyma-karikákkal díszítve. Ezt eszi éppen a bolyongó lelkületű Szindbád úr, ez étek elfogyasztásával merítve bátorságot, ugyanis szelet csapni készül éppen a vidéki városkák polgárasszonyai körül. És a borok. Nem is tudom, melyik illenék inkább, a tokaji, a szekszárdi, az egri, a somlai, a villányi. Már a felsorolásukba is belerészegedik az ember. Hamvas Béla meséli az asztal túloldalán Móricznak talán, hogy valamikor egy nagyhatalmú arab sejk vendégeskedett egy Somló-hegy melletti kis fogadóban, ahol is arról panaszkodott, hogy bármekkora legyen a hatalma, saját teste fölött már nem rendelkezik kellő módon és az évek haladtával, ahogyan feleségeinek száma gyarapodott, ő ugyanúgy fogyatkozott meg férfiúi erőben, mígnem az teljesen elhagyta. Hallván ezt a fogadós egy láda somlai juhfarkkal indította útnak. Egy hónap elteltével rövid levelet kapott viszonzásul: „Köszönöm, barátom! Küldj még a borból sokat!” Nagyot kacag mind a két mesélő és kikérik a desszertet, Dobos József dobostortáját.

Ugye a végtelenségig lehetne barangolni ebben a házban, ami rabul ejt, ha egyszer az ember bemerészkedik a kapuin.

Tudom, manapság a falai kissé megrogytak, a vakolat málladozik, néhány kilincsen por és pókháló pihen. Rohan a világ, rohanunk mi is benne, nincs időnk foglalkozni vele. De emberek, magyar emberek, amíg mi élünk, ez a ház hazavár.