Az Úr Jézus feltámadását követő negyedik napon felemeltetett, tanítványai elől felhő takarta őt el, és visszament az Atyához a mennybe. Akkori tanítványai részesültek ebben a csodálatos élményben. Bár ők ezt akkor nem értették, és egyáltalán nem úgy élték meg, mint ami rájuk nézve különlegesen jót jelenthetne. Akkora volt az értetlenségük, hogy Istennek angyalai adták tudtukra a történés valóságának lényegét: „Galileai férfi ak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel:1, 11)

Tulajdonképpen az Úr Jézus mennybemenetelével elkezdődött a Nagy Advent! A latin adventus kifejezés azt az eljövetelt jelenti, ami valójában visszatérés. Az Úr Jézus már egyszer megjelent. Szegénységben érkezett, magát megalázva és megüresítve szolgált nekünk, értünk. Küldetését nem csupán eredményessé igyekezett tenni, hanem azt tökéletes szintre emelte: a kereszten diadallal és halhatóan kimondta – bár nagyon meggyötört és erőtlen volt –: „elvégeztetett”. Nekünk, az Úr gyermekeinek, ilyen adventünk van. Azt várjuk vissza, akinek győzelme felől nincs semmi kétségünk, de visszajövetelét tekintve is abszolút bizonyosak vagyunk. Az Úr Jézus visszajön, de újbóli érkezésének tartalma más, mint amikor első ízben jelent meg. Már nem azért jön, hogy az emberiségnek megváltást szerezzen. Ez megtörtént, amikor messiási szolgálatában szenvedést is vállalva, s végül életét odaszánva értünk magát halálba adta. Már nem szegénységben jön! Amikor érkezik, az mindenki által látott, érzékelt és csodálatot – sokakban félelmet – kiváltó átélés lesz. Már többé nem lehet őt gúnyolni, megalázni, szenvedtetni, semmibe venni, vele szemben komolytalanságot tanúsítani. Dicsőségben jelenik meg. Hatalmasságának teljességében érkezik. Már nem megvált, hanem ítél. Megítéli az embervilágot! Csak két kategória lesz: juhok és kecskék, övéi és idegenek, üdvözültek és kárhozottak, világosság és sötétség fiai. Jövetelekor nem felkínál és ajánl lehetőségeket, hanem számon kér. Számon kéri az embert, hogy miképpen élt a kegyelmi lehetőségekkel. Úgy jön, mint Nagy Király. Mint aki egyedül Király! Az igék alapján tudjuk, hogy ki az érkező! Azt is, hogy akik várjuk őt nekünk milyennek kell lennünk. „…milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét….”( 2 Péter 3,11b-12a)

Igen! Szentül és kegyesen éljünk, ha az Úr Jézust úgy várjuk vissza, mint Urunkat. Nem könnyelműen, bűnökben tobzódva, békétlenségben, hűtlenségben, fásultan, közönyösen a meg nem tértek iránt, önzően magunknak élve, a pénz szerelmének és anyagiasságnak részegségében. Nem! Ó, nem! Méltó hozzánk az alázat, a tiszteletteljes, előtte való fej- és térdhajtás. Jövetelének igazán komolyan vétele. Lelki házunk szépítése, rendezése. Magunkkal és másokkal való békesség vagy megbékülés, ha szükséges. Egymás segítése a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jegyében. Bár ma még úgy tűnik, hogy adventi ünnepelésünket felváltja a karácsony, majd az új év, s aztán, mint eddig, ezután is a hetek, hónapok, évek váltják sorban és természetes módon egymást. És ha nem így lesz? Ha küszöbön az adventet felváltó nagy Érkezés, az Úr jövetele?! Mert miért volna ez lehetetlen? Az idők jelei csak sejtetnek velünk valamit, de nem szolgálnak alapul arra, hogy tévedhetetlen pontossággal biztosak lehessünk az Érkezés idejében. A legbölcsebb magatartás részünkről, ha igei módon készülünk az Úr jövetelére, és lelki módon várjuk őt!

Minden kedves olvasónknak, Krisztusban örvendező, békés karácsonyt, és Istentől gazdagon megáldott boldog újévet kívánunk!